„A tér és az idő kérdésein töprengő, az állandóság és az örökkévalóság titkait fürkésző, a mitológia és a filozófia rejtélyes világában elmélyedő művésznő munkáiban a makói tájélmény és a magyar népköltészet vagy az ősvallás világa búvó patakként eddig is jelen volt, de újabban alkotói tevékenységének meghatározójává vált. Kitűnően ismeri a várost, annak utcáit, házait. Számára "nem térkép a táj", benne él, sőt azonosul vele. Tudatosul a makói népi építészet egyedi sajátosságaival, értékeivel. Félti pusztuló népművészeti kincseinket. Grafikusművészként különös leletmentésre vállalkozik. Rója a város utcáit, és a korhadó kapuban, omladozó vakolatdíszben, rozsdásodó kilincsben fölfedezi az értéket, a maradandót. Az egyediben is az általánosat keresi, a makói sajátosságot, az ősit és a romlatlant. A Maros-parti város néprajzi örökségét nemcsak értékesnek tartja, de a népi látásmód beépül tudatába és megtermékenyíti művészetét. Bartók Béla művészi hitvallásával azonosul: csak tiszta forrásból merítsünk.”
